Jonathan karakterét látván megkérdőjeleződni látszik a nyugati társadalom hatékonysága. A határozott megnyilvánulásoktól tartózkodó, túlságosan finomkodó férfi adott pillanatokban önmaga karikatúrájának tűnik és elbizonytalanít, hogy vajon tényleg jó felé haladunk-e, ha ezt lekerekített, neutrális, szembesülni és küzdeni képtelen társadalmi berendezkedést választjuk? Hiszen az érzelmeket nem tudjuk megszüntetni, csak elnyomni tudjuk egy kényelmesebb élet illúziójának érdekében. Ezt üzeni a sorozat is, hiszen végül mind Mira, mind Jonathan esetében idővel felszínre tör mindez. A rendezést és a színészeket dicséri továbbá, hogy a színpadiasság írmagja sem fedezhető fel, ami nagy kihívás egy alapvetően színpadra írt, kétszemélyes dráma esetében. Egyébként a készítő nem csak nagyon jól, hanem nagyon jókor is nyúlt a témához: az utóbbi időben – a járvány okozta bezártság után különösen – látványosan nagyobb az igény az efféle kamaradrámákra, gondoljunk csak az Eufória különkiadásaira, vagy az Egy házasság helyzetére, vagy akár a Netflix Malcolm and Marie- jére.